HERMANN OTTÓ

OLÁH IRREDENTA
(Ehhez egy oláh iskolai térkép)
Átvéve: Vasárnapi Újság, 1894.

Egy negyedszázad múlt el azóta, hogy lovam bevitt egy igazán „istenhátamögötti” erdélyrészi faluba, hol a „magyar templom” küszöbét fölverte a fű, falán nagyot repesztett az árva elhagyatottság, a kirohadt tető lyukain pedig ki s be járt a szél, alkonyatkor a kuvik, a nép „halálmadara”, mely megszállt s egyet kuvikol, hírül adja a biztos halált.
A jövetelemet megelőző vasárnapon kötött a falu utolsó magyar leánya katrincát, az utolsó magyar legény bocskort, vagyis: lemondott ősi vallásáról, nemzetiségéről s „eloláhosodott”. Megírtam valamikor ebben a lapban is, s az a tapasztalati tény, és az a czikk szólította ki Kossuth Lajosnak örök szépségű levelét, amelyből aztán az E. M. K. E. szerény „Kossuth alapítvány”-a telt ki.
Az „eloláhosodás” romboló menete évtizedeken át tartott Erdélyben, világosan bizonyítva, hogy a magyarság vezető, így fenntartó és fejlesztő eleme, a birtokos osztály, az értelmiség meggyengült, meghanyatlott és elalélt; ami egyértelmű a népelemnek süllyedésével, aláhanyatlásával, sőt elfajulásával. Mert valóságos elfajulás az, ha egy népelem, melynek egy ezredévet felölelő története fönséges és magasztos, a világrész alakulására is döntő volt, hozzá mér kétségbevonhatatlan és a nép tudatában is élő, lesüllyed oly népelembe, melynek történelmi fejlődése vitás, homályos, s melynek összes népies tradíciója a múlt századig sem ér föl, mert valójában csak Janku és Axentje föllépésével, Nagy-Enyed pusztulásával és a magyarság 1848-49-ki irtásával veszi kezdetét; az ily történelmi cselekvés pedig, lényege szerint, a világhistória összes tanulsága alapján, sohasem tartozott a fejlesztő, a jövőt előkészítő és biztosító jelenségek közé.
Az erdélyi vezető elem meggyengülése érthető. Bizonyos tekintetben, – különösen területileg, – kívül esett az újabb idő rohanó alakulásainak sodrából; az állam részéről csak akkor jutott gondozáshoz, amikor az állam ráért, vagyis végső szükség esetében, sokszor legutolsó sorban, holott a helyzet éppen az ellenkezőt követelte volna azon okon, amelyet Kossuth Lajos négy szóval fejezett ki, oly meggyőzően és világosan, hogy jelentősége legott szeme elõtt állott minden gondolkozó hazafinak. A négy szó ez: „Erdély Magyarország jobb keze.”
Ha nem is végleg elkésve, de bizony későn jön a felocsúdás. Az erdélyi rész magyar társadalma fölocsúdott, föleszmélt s az E. M. K. E. megalkotásával a cselekvés – hogy ne mondjam, önvédelem – terére lépett. Ez a föleszmélés életerőt jelent, s ahol ez van, ott van biztos jövő is, kivált akkor, ha a magyar társadalom egésze fölfogja, magáévá teszi és az állam is helyt áll.
A főfeladat mindig az lesz: czéltudatos kulturális fejlesztés, mert csak ennek nyomán, eredményeként terem a haladó, a gazdasági és mindent uraló erő.
Ez a magyar sors.

Az oláh sors alakulása igen érdekes, és reánk, magyarokra nézve igen tanulságos. Az erdélyrészi államellenes mozgalomban nincsen egyetlenegy számbavehetõ oláh szereplő, kinek szépatyja ne nevelkedett volna valamely erdélyi magyar birtokos család portáján.
A fejlődési menet az, hogy az ügyesebb oláh béres csürbíróságig vitte, ennek fia komornyikságig vitte, ki ismét fiát iskoláztatta, s kiből azután „honoration” vált, hogy napjainkban „mártírrá” alakuljon. Nem kicsinylés az, mely e genezis kifejtésére ösztönzött; az igazi demokrata örül az ily fejlődési menetnek, s örül Darwin híve is. A sajnálkozás csak a „mártírság” pontján kezdődik, mert ez ellene van annak az erős államalakulatnak, amelyet magyar birodalomnak ismerünk és nevezünk, s amely lényeges alkotórésze Európa állam-csoportosításának és a történelem összes tanúsága szerint, egyedüli biztosítéka annak, hogy Európa e részén valódi alkotmányos szabadság legyen az uralkodó. A magyar faj a legnehezebb viszonyok között is bebizonyította, hogy erre törekszik, és midon elérte a szabadságot, részesítette benne mindenkor azokat is, akik nehéz időkben az elnyomókhoz szegődtek, hogy aztán a magyarral együtt maguk is elnyomassanak.
Így áll ma a harctér kérdése, a harc jellege.
A magyarság, mint államalkotó elem, az az egyik oldalon áll ezredéves történelme világos tanulságaival, melyek a szabadság és felvilágosodás érdekében teljesített missziót jelentenek, még pedig az emberiség szolgálatában is. A másik oldalon áll az oláhság „római” követeléseivel, melyekre itt sem az ethnológia, sem az anthropológia mértékeit alkalmazni nem akarhatom, mert messze vezetne.
De egyet el kell ismerni, hogy t. i. az oláh irredentista propaganda, mely Magyarország egységeinek megbontására tör, tervszerűen, szívósan és nagy körültekintéssel mûködik. Súlyát kiválóan fekteti, hogy új nemzedéket neveljen, mely telítve legyen irredentisztikus tartalommal; neveli pedig itt és a Havasalföld ifjú államában is, amint az utóbbit a mellékelt térkép-másolat bizonyítja.

A térképnek súlyt kölcsönöz, hogy a király és a királyné arcképét is mutatja: egyébként kötelezõ taneszköze a romániai városi és falusi népiskoláknak, ábrázolván a „román földet – „Terile romane”! E földnek nyugati és északnyugati határát a Tisza és folytatólag a Latorcza alkotná s így a magyar Szegednek egyik része már oláh földre esnék, Debreczen teljesen benne van; Makó, Hódmezővásárhely, Mező-Túr, a Nagy-Kunság, a Hajdúság, Szabolcs, Bereg, Máramaros, az egész Erdély, délnek Temes, Torontál, Krassó-Szörény mind csupa merő oláh föld! Így oktatják az ifjú oláh nemzedéket több mint egy évtizede!
Evvel együtt jár az, hogy az ifjú nemzedéket a magasabb fokon franczia és olasz főiskolákban neveltetik, hogy mint állítólag latin fajt, a nyugat hatalmas latin népcsaládjaival szerves kapcsolatba hozzák, az illetõ nyelvek alapos ismerete és jól ápolt társadalmi összeköttetések révén pedig szorosan összefűzzék.
A cél és az eszköz teljesen világos.
És ha kérdjük, vajon e körültekintő, tervszerű eljárással szemben és akkor, amikor a propagandának már sikerült az erdélyi Mezőség legutolsó földalatti viskójába is bevinni az elszakadás eszmélyét, mondom, ha kérdem, hogy elégséges-e az, amit a magyar állam és a magyar társadalom evvel szemben múltja és jövője érdekében tett?
Az én feleletem a leghatározottabb: nem!