Mohács

Magyarország uralkodó ereje a XV. század közepére a mélypontra süllyedt. A királyi birtokállomány jelentõsen lecsökkent. Az 1458-ban megválasztott Mátyás, a legnagyobb földbirtokos Hunyadi család sarja, a saját és a királyi birtokokkal is csak a várak egytizedét birtokolta. A világi nagybirtokosok ezzel szemben a várak felét uralták, az õ szolgálatukban álló felsõ réteggel így jelentõsen befolyásolhatták a királyt és a királyi hatalom érvényesülését. Az uralkodóknak ügyesen kellett politizálniuk a nagybirtokosok, köznemesek és vallási méltóságok között.
Mátyás halála után az uralkodók pénzügyi helyzete romlott. A fekete sereg állandó hadban tartása, a végvárak folyamatos készenlétben tartása kezdte kimeríteni az országot. Tudnunk kell, hogy ebben az idõben a pénzforgalom csekély volt. Az adók nagy része is természetben került beszedésre. A jobbágyoknak jóformán nem is volt szükségük pénzre, hisz önellátóak voltak, amit pedig nem tudtak elõállítani cserekereskedelem útján megszerezték. A nemesi réteg jóléte is erre alapult. Élelmüket, italukat megkapták adóban, ami számukra fölösleges termény volt jórészt becserélték kelmére, fegyverre stb. tehát pénzvagyon itt sem igen jelentkezett. A királyi pénzbevételek a körbeadott só- és rézkivitel, bányajogok, vámok jelentették. A katonákat viszont pénzben kellett fizetni. Az országból jelentõs pénzt vittek ki a zsoldosok, hiszen õk a jussukat többnyire szabadságuk idején – azaz más országban – költötték el. Az elõbbi tények és az 1512-1513-ban bekövetkezett európai pénzügyi válság hozzájárult az uralkodó elszegényedéséhez, ami a hadsereg leépüléséhez vezetett.
Az 1514-es parasztfelkelés leverése is rontott az ország védelmi potenciálján, bár a kiképzett harcedzett török sereg ellen jelentos erõt nem képviselhettek volna. De az elszánt jobbágyság támogatása hiányzott a mohácsi csatamezõn.
Az ország gazdasági romlását tetézte az 1521-ben – Nándorfehérvár eleste után – bevezetett új pénz, a „nova moneta”. A pénzrontás elsõ évben hatalmas bevételhez jutatta a királyt, ám a következõ években már a pénz elértéktelenedése rohamos volt, egyre nehezebben fogadták el fizetõeszközként.
Mária királyné Fuggerek elleni fellépése is káros lépésnek bizonyult 1525-ben. Európa akkori legnagyobb bank- és kereskedõháza a magyar Thurzó családdal társulva évtizedek óta a kezében tartotta a rézkivitelt, de a Thurzók révén a pénzverés hasznából is részesedett. Mindezért évi 25000 forintot fizetett bérleti díjként. Bár a bányák elvizenyõsödése miatt a királyi kincstár lényegesen nagyobb jövedelemre tehetett volna szert, ha „államilag” termeli és értékesíti ásványait. Azonban a Habsburg ház nyomására és a bányamûködtetéshez szükséges tõke hiánya miatt 1526-ban felújítják a szerzõdést, ám a király hitelkérelmét elutasítják.
Kudarcba fulladt a centralizációs kísérlet is. A köznemesség nyomására a hatvani országgyûlésen az uralkodó, tehetetlen bárói csoport kiszorításával próbálkoztak. 14000 (!) fegyveres köznemes vesz részt a tanácskozáson. A közvádló Werbõczy lesz az új nádor, bukik tisztségébol Báthori nádor, Sárkány Ambrus országbíró, sõt Szalkai kancellár is. A kancellári poszt fél évig betöltetlen marad, tehát nincs feje a kormánynak. Az eredmény kész káosz.
Az egyetlen bevált próbálkozás Tomori Pál kinevezése kalocsai érsekké és alsó-magyarországi fõkapitánnyá 1523-ban. Bajtársai és szárazföldi csapatai már meg tudják zavarni a török portyázásokat. Állandóan erõsíti a végvárakat, seregeket toboroz, pénzt követel a kincstártól. Pénzügyi helyzetét jellemzi, hogy titokban a törökkel is kereskedik (sót és kést szállít Bali nándorfehérvári bég számára). Az így befolyt összeget a védelmi rendszer kiépítése azonban pillanatok alatt felemészti. 1526-ban a szultán elérkezettnek látta az idõt, hogy a Habsburg-ház leverése után valóra váltsa az új Római birodalomról szõtt terveit. V. Károly le volt foglalva az örökösödési így Ferdinánd könnyû prédának tûnt. Számított a magyar békére. Ismerte Magyarország katasztrofális gazdasági helyzetét így az Isztambul-Nándorfehérvár felvonulási út kiépítése közben ajánlatot tett a királynak. Csapatai szabad átvonulása és a logisztikai rendszer kiépítése Bécs felé jelentõs bevételt jelenthetett volna. Valamint a kereskedelem és a gabona felvásárlások jelentõs pénzt jutattak volna a gazdaságba. Lehetõségünk lett volna egyszer s mindenkorra megszabadulni a Habsburg nyomástól.
Viszont mi elhittük a hangzatos kereszténység védõbástyája mesét egy olyan családnak, aki maga dúlta a keresztény szentélyt (V. Károly éppen Rómát fosztogatja). Olyan magasztos szerep ez a magyarság életében, annyira el vagyunk tõle ragadtatva, hogy elfelejtettük a tatárjáráskor történteket. Ígérgetést kaptunk rengeteget, majd az ezer sebbõl vérzõ országot „szövetségeseink” is segítették rabolni.
Már februárban értesült a magyar vezetés a török szándékról, megkezdõdik ugyanis a felvonulási út felmérése, helyõrségek kitelepülése, a hágók átjárhatóbbá tétele. II. Lajos márciusban utasítja a horvát bánt seregeinek hadrendbe állítására. A pénzhiány miatt azonban a délvidéki várkapitányok lemondanak, maga Tomori is. Az április 24.-ére összehívott Diéta azonban a párharcokkal telik, miközben a török egy napja úton van határaink felé. Az országgyûlés május 9.-én ér véget az ország védelmére egy rendelkezés született, biztosítják a hadjárat költségeit. Június közepén még mindig nincs királyi tábor, a szultán azonban megérkezik Nándorfehérvár alá, és július 12.-én elkezdi Pétervárad ostromát. Végre július 20.-án elindul a király, a menet azonban csak vánszorog (egy hét alatt 50 km-t tesz meg). Augusztus 14.-én a szultán Eszéknél hidat veret a Dráván, amin 22-én átkel. Ez már nem az elsõ fontos stratégiai terület védelem nélküli átengedését jelentette. Pedig a király augusztus 6. óta Tolnán idõzik (ahol az országgyûlés határozata szerint július 2.-án együtt kellett volna lennie a teljes magyar hadseregnek). A török 27.-én úgy érkezik a mohácsi mezõkre, hogy semmilyen sereg sem vállalt ütközetet ellene. A magyar király ekkor már pár napja a térségben tartózkodik 25000 fõs táborával. Szapolyai a Tisza vonalában várakozik 20000 katonával, innen üzenget, hogy megérkezése elõtt semmi esetre se bocsátkozzanak harcba. Horvátország felõl Frangepán Kristóf közeledik jelentõs sereggel. Közelednek a cseh segédcsapatok is, ezek Gyõr és Székesfehérvár közelében járnak.
A szultán seregének számát jelentõsen növelte a hadat mindig követõ rablók, szállítószekerek, terepmunkára kirendelt szerbek és bolgárok valamint cigány táborok. Az utókor számára növelte még a sereg számát az önigazoló igyekezet és a csatatéren eluralkodó rémület, reális számítások szerint azonban 55-65 ezer fõre tehetõ.
Magáról a csatáról nem akarok részletesen írni, hiszen annak menetét már kisiskolás korunkban megtanultuk. Sokat hallottunk a kedvezõtlen terepviszonyokról, ám ez nem volt behozhatatlan hátrány. Sokkal kedvezõtlenebbnek bizonyult a hadnemek kevert elhelyezkedése, valamint a korai hadrendbe állás. A magyar had ugyanis hajnal óta fel volt állítva, a török azonban még délután is a felvonulással volt elfoglalva. Délelõtt Báthori nádor a királlyal lelkesítõ beszédeket intéz a katonákhoz, sokan csak most gyõzõdnek meg ténylegesen II. Lajos jelenlétérõl. Eközben Tomori – a bekerítéstõl félve – elküldte egy török csapat ellen a király védelmével megbízott Ráskayt. A török elsõ vonalat alkotó ruméliai hadsereg még mozgásban van a magaslat lábánál, mikor 3 és 4 óra között támadásban lendül az elsõ magyar harcrend. A nehézlovasság sikerei azonban a lendület és a török szétnyíló mûvelet eredményei. Mire a lovasság átvágta magát odaért a loholó gyalogság, de ekkorra a török elkezdi a bekerítést. Bár az ágyúk elõtt harcolnak, de a közhiedelemmel ellentétben a láncos golyók nem okoznak nagy kárt, mert még az idõközben mozgásba lendült második harcrendnek is a feje felett szállnak el. Erre az a magyarázat, hogy míg a csata a domb lábánál zajlik addig az ágyúk a lejtõn vannak felállítva elõttük jelentõs erõdítéssel, amit még a lendületben lévõ nehézlovasság sem bírt átvágni. A sûrû, fojtogató füst mögött azonban janicsárok álltak, akiknek a sortüzei rengeteg magyar katona életét oltották ki. Az anatóliai hadsereg támadása a kialakuló pánikot növeli. Megszûnik a központi irányítás. Innentõl a csata szétszóródott csapatok egyéni küzdelme, majd általánossá válik a futás. A leszálló sötétség és az idõközben kerekedett hatalmas zápor kinek menedék, kinek szörnyû halál.
A veszteségek nem számban óriásiak. Ekkora veszteség a nemzet vezetõ rétegét azonban még soha nem érte. A csata legsúlyosabb következménye azonban az országunk további életét máig meghatározó kényszerpályára terelése. A történelem megmutatja számunkra szövetségeseinket és ellenségeinket. Ha önámítás nélkül vissza tudunk nézni, meglátjuk kivel vállalhatunk élet, társ és sorsközösséget. Ezer éve egy olyan szekér után futunk, ami nem akar minket fölvenni. Ismerjük fel végre, hogy nagy nemzet a miénk, aminek nem kell sem keletre, sem nyugatra hajbókolnia. Nem kell Európába tartanunk, mert mi vagyunk Európa szíve.


	KALTENECKER MIKLÓS MOHÁCS 1526. augusztus 29.-e. Minden magyar tudja e dátum milyen tragikus napot jelöl. A csatavesztésnek azonban nem a tényleges katonai veszteségei okoztak jóvátehetetlen kárt, hanem a belõle eredõ folyamatok, amelyek napjainkig kiható kényszerpályára sodorták a Szent Korona országát. A török szultán (II. Szulejmán) hódításait a Római-birodalom területi egységének visszaállítására való törekvés határozta meg. Mióta II. Mehmed 1453-ban elfoglalta Bizáncot, majd Görögországot, 1459-ben Szerbiát, majd 1463-ban Boszniát a hódító Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság közti ütközõzóna egyre fogyott, a két birodalom közti közös határ rohamosan nõtt. Mátyás király viszont jelentõs területeket tudott még visszafoglalni bár hozzá kell tenni, hogy a Habsburg-ellenesség, a központi irányítás alá vont magyar-osztrák-cseh „államszövetség” létrehozása vezérli. I. Szelim (1512-1520) jelentõs afrikai és közel-keleti hódításai a szultáni erõforrásokat jelentõsen emelte (1475-ben 1,8 millió dukát, 1528-ban 9,7 millió dukát). Azonban a török birodalomnak számos gyenge pontja is volt, amit megfelelõ külpolitikával ki kellett volna használni. Az irdatlan katonai gépezet mindig a birodalom központjából indult ki. A telet csak a janicsárok töltötték Isztambulban. A szultán a téli pihenõt követõen bevárta az ázsiai hadosztályokat, majd legalább egy hónapig tartott, míg hadseregét elindíthatta. Ennyi idõ alatt töltötték fel az anatóliai hadsereg készleteit, valamint pihentették a már jelentõs utat megtett katonákat. Így csak április végén, május elején kezdõdhetett legkorábban a határra való felvonulás. Azonban a sereg ütõképessége a nyirkos, esõs, ködös idõvel jelentõsen romlott, tehát október végén legkésõbb (Kászim napja, október 26.-ához kötötte a török hadiszokás a hadjárat befejeztét) elkezdték az elvonulást az újonnan meghódított területekrõl. A másik ok a birodalom hatalmas méreteibõl és gyenge konszolidáltságából adódik. Ha a szultán valamelyik irányba kimozdult, a sereg egységeinek kivonásával tehermentesített országrészekben felemelték a fejüket a helyi hatalmasságok. Támadásba lendültek a látszólag tönkrevert szomszédok, a társadalmi feszültségek pedig népi megmozdulásban törtek ki. Ezért érthetõ, hogy a szultán nem szívesen mozdult ki több évre. A hadjáratok elõtt a felvonulási útvonal mentén már elõzõ évben elkezdõdött a készülõdés a sereg fogadására. Nem lehetett ugyanis csak az érintett területek terhe az irdatlan emberáradat ellátására. Hatalmas gabonatárolók épültek és megkezdõdött az élelem felvásárlás, a széna és abrakgyûjtés valamint az itatók kiépítése. Ezeken a területeken tilos volt a katonáknak rabolni, ölni valamint a lovakat a vetésterületre engedni. E rendelkezés megszegése azonnali lefejezést vont maga után (továbbá a hadiérdemért adományozott földek visszavételét). Tehát láthatjuk a szultán szándéka nem lehetett titok, bár némi taktikázásra volt még lehetősége. Azonban így is volt elég idõ arra, hogy a fenyegetett ország ellenlépéseket tegyen.












	Magyarország uralkodó ereje a XV. század közepére a mélypontra süllyedt. A királyi birtokállomány jelentõsen lecsökkent. Az 1458-ban megválasztott Mátyás, a legnagyobb földbirtokos Hunyadi család sarja, a saját és a királyi birtokokkal is csak a várak egytizedét birtokolta. A világi nagybirtokosok ezzel szemben a várak felét uralták, az õ szolgálatukban álló felsõ réteggel így jelentõsen befolyásolhatták a királyt és a királyi hatalom érvényesülését. Az uralkodóknak ügyesen kellett politizálniuk a nagybirtokosok, köznemesek és vallási méltóságok között. Mátyás halála után az uralkodók pénzügyi helyzete romlott. A fekete sereg állandó hadban tartása, a végvárak folyamatos készenlétben tartása kezdte kimeríteni az országot. Tudnunk kell, hogy ebben az idõben a pénzforgalom csekély volt. Az adók nagy része is természetben került beszedésre. A jobbágyoknak jóformán nem is volt szükségük pénzre, hisz önellátóak voltak, amit pedig nem tudtak elõállítani cserekereskedelem útján megszerezték. A nemesi réteg jóléte is erre alapult. Élelmüket, italukat megkapták adóban, ami számukra fölösleges termény volt jórészt becserélték kelmére, fegyverre stb. tehát pénzvagyon itt sem igen jelentkezett. A királyi pénzbevételek a körbeadott só- és rézkivitel, bányajogok, vámok jelentették. A katonákat viszont pénzben kellett fizetni. Az országból jelentõs pénzt vittek ki a zsoldosok, hiszen õk a jussukat többnyire szabadságuk idején – azaz más országban – költötték el. Az elõbbi tények és az 1512-1513-ban bekövetkezett európai pénzügyi válság hozzájárult az uralkodó elszegényedéséhez, ami a hadsereg leépüléséhez vezetett. Az 1514-es parasztfelkelés leverése is rontott az ország védelmi potenciálján, bár a kiképzett harcedzett török sereg ellen jelentos erõt nem képviselhettek volna. De az elszánt jobbágyság támogatása hiányzott a mohácsi csatamezõn. Az ország gazdasági romlását tetézte az 1521-ben – Nándorfehérvár eleste után – bevezetett új pénz, a „nova moneta”. A pénzrontás elsõ évben hatalmas bevételhez jutatta a királyt, ám a következõ években már a pénz elértéktelenedése rohamos volt, egyre nehezebben fogadták el fizetõeszközként. Mária királyné Fuggerek elleni fellépése is káros lépésnek bizonyult 1525-ben. Európa akkori legnagyobb bank- és kereskedõháza a magyar Thurzó családdal társulva évtizedek óta a kezében tartotta a rézkivitelt, de a Thurzók révén a pénzverés hasznából is részesedett. Mindezért évi 25000 forintot fizetett bérleti díjként. Bár a bányák elvizenyõsödése miatt a királyi kincstár lényegesen nagyobb jövedelemre tehetett volna szert, ha „államilag” termeli és értékesíti ásványait. Azonban a Habsburg ház nyomására és a bányamûködtetéshez szükséges tõke hiánya miatt 1526-ban felújítják a szerzõdést, ám a király hitelkérelmét elutasítják. Kudarcba fulladt a centralizációs kísérlet is. A köznemesség nyomására a hatvani országgyûlésen az uralkodó, tehetetlen bárói csoport kiszorításával próbálkoztak. 14000 (!) fegyveres köznemes vesz részt a tanácskozáson. A közvádló Werbõczy lesz az új nádor, bukik tisztségébol Báthori nádor, Sárkány Ambrus országbíró, sõt Szalkai kancellár is. A kancellári poszt fél évig betöltetlen marad, tehát nincs feje a kormánynak. Az eredmény kész káosz. Az egyetlen bevált próbálkozás Tomori Pál kinevezése kalocsai érsekké és alsó-magyarországi fõkapitánnyá 1523-ban. Bajtársai és szárazföldi csapatai már meg tudják zavarni a török portyázásokat. Állandóan erõsíti a végvárakat, seregeket toboroz, pénzt követel a kincstártól. Pénzügyi helyzetét jellemzi, hogy titokban a törökkel is kereskedik (sót és kést szállít Bali nándorfehérvári bég számára). Az így befolyt összeget a védelmi rendszer kiépítése azonban pillanatok alatt felemészti. 1526-ban a szultán elérkezettnek látta az idõt, hogy a Habsburg-ház leverése után valóra váltsa az új Római birodalomról szõtt terveit. V. Károly le volt foglalva az örökösödési így Ferdinánd könnyû prédának tûnt. Számított a magyar békére. Ismerte Magyarország katasztrofális gazdasági helyzetét így az Isztambul-Nándorfehérvár felvonulási út kiépítése közben ajánlatot tett a királynak. Csapatai szabad átvonulása és a logisztikai rendszer kiépítése Bécs felé jelentõs bevételt jelenthetett volna. Valamint a kereskedelem és a gabona felvásárlások jelentõs pénzt jutattak volna a gazdaságba. Lehetõségünk lett volna egyszer s mindenkorra megszabadulni a Habsburg nyomástól. Viszont mi elhittük a hangzatos kereszténység védõbástyája mesét egy olyan családnak, aki maga dúlta a keresztény szentélyt (V. Károly éppen Rómát fosztogatja). Olyan magasztos szerep ez a magyarság életében, annyira el vagyunk tõle ragadtatva, hogy elfelejtettük a tatárjáráskor történteket. Ígérgetést kaptunk rengeteget, majd az ezer sebbõl vérzõ országot „szövetségeseink” is segítették rabolni. Már februárban értesült a magyar vezetés a török szándékról, megkezdõdik ugyanis a felvonulási út felmérése, helyõrségek kitelepülése, a hágók átjárhatóbbá tétele. II. Lajos márciusban utasítja a horvát bánt seregeinek hadrendbe állítására. A pénzhiány miatt azonban a délvidéki várkapitányok lemondanak, maga Tomori is. Az április 24.-ére összehívott Diéta azonban a párharcokkal telik, miközben a török egy napja úton van határaink felé. Az országgyûlés május 9.-én ér véget az ország védelmére egy rendelkezés született, biztosítják a hadjárat költségeit. Június közepén még mindig nincs királyi tábor, a szultán azonban megérkezik Nándorfehérvár alá, és július 12.-én elkezdi Pétervárad ostromát. Végre július 20.-án elindul a király, a menet azonban csak vánszorog (egy hét alatt 50 km-t tesz meg). Augusztus 14.-én a szultán Eszéknél hidat veret a Dráván, amin 22-én átkel. Ez már nem az elsõ fontos stratégiai terület védelem nélküli átengedését jelentette. Pedig a király augusztus 6. óta Tolnán idõzik (ahol az országgyûlés határozata szerint július 2.-án együtt kellett volna lennie a teljes magyar hadseregnek). A török 27.-én úgy érkezik a mohácsi mezõkre, hogy semmilyen sereg sem vállalt ütközetet ellene. A magyar király ekkor már pár napja a térségben tartózkodik 25000 fõs táborával. Szapolyai a Tisza vonalában várakozik 20000 katonával, innen üzenget, hogy megérkezése elõtt semmi esetre se bocsátkozzanak harcba. Horvátország felõl Frangepán Kristóf közeledik jelentõs sereggel. Közelednek a cseh segédcsapatok is, ezek Gyõr és Székesfehérvár közelében járnak. A szultán seregének számát jelentõsen növelte a hadat mindig követõ rablók, szállítószekerek, terepmunkára kirendelt szerbek és bolgárok valamint cigány táborok. Az utókor számára növelte még a sereg számát az önigazoló igyekezet és a csatatéren eluralkodó rémület, reális számítások szerint azonban 55-65 ezer fõre tehetõ. Magáról a csatáról nem akarok részletesen írni, hiszen annak menetét már kisiskolás korunkban megtanultuk. Sokat hallottunk a kedvezõtlen terepviszonyokról, ám ez nem volt behozhatatlan hátrány. Sokkal kedvezõtlenebbnek bizonyult a hadnemek kevert elhelyezkedése, valamint a korai hadrendbe állás. A magyar had ugyanis hajnal óta fel volt állítva, a török azonban még délután is a felvonulással volt elfoglalva. Délelõtt Báthori nádor a királlyal lelkesítõ beszédeket intéz a katonákhoz, sokan csak most gyõzõdnek meg ténylegesen II. Lajos jelenlétérõl. Eközben Tomori – a bekerítéstõl félve – elküldte egy török csapat ellen a király védelmével megbízott Ráskayt. A török elsõ vonalat alkotó ruméliai hadsereg még mozgásban van a magaslat lábánál, mikor 3 és 4 óra között támadásban lendül az elsõ magyar harcrend. A nehézlovasság sikerei azonban a lendület és a török szétnyíló mûvelet eredményei. Mire a lovasság átvágta magát odaért a loholó gyalogság, de ekkorra a török elkezdi a bekerítést. Bár az ágyúk elõtt harcolnak, de a közhiedelemmel ellentétben a láncos golyók nem okoznak nagy kárt, mert még az idõközben mozgásba lendült második harcrendnek is a feje felett szállnak el. Erre az a magyarázat, hogy míg a csata a domb lábánál zajlik addig az ágyúk a lejtõn vannak felállítva elõttük jelentõs erõdítéssel, amit még a lendületben lévõ nehézlovasság sem bírt átvágni. A sûrû, fojtogató füst mögött azonban janicsárok álltak, akiknek a sortüzei rengeteg magyar katona életét oltották ki. Az anatóliai hadsereg támadása a kialakuló pánikot növeli. Megszûnik a központi irányítás. Innentõl a csata szétszóródott csapatok egyéni küzdelme, majd általánossá válik a futás. A leszálló sötétség és az idõközben kerekedett hatalmas zápor kinek menedék, kinek szörnyû halál. A veszteségek nem számban óriásiak. Ekkora veszteség a nemzet vezetõ rétegét azonban még soha nem érte. A csata legsúlyosabb következménye azonban az országunk további életét máig meghatározó kényszerpályára terelése. A történelem megmutatja számunkra szövetségeseinket és ellenségeinket. Ha önámítás nélkül vissza tudunk nézni, meglátjuk kivel vállalhatunk élet, társ és sorsközösséget. Ezer éve egy olyan szekér után futunk, ami nem akar minket fölvenni. Ismerjük fel végre, hogy nagy nemzet a miénk, aminek nem kell sem keletre, sem nyugatra hajbókolnia. Nem kell Európába tartanunk, mert mi vagyunk Európa szíve.