Tibori Szabó Zoltán: Kastélyt vissza nem veszünk!

Minderről lemondani? Most, az utolsó visszaszerzési lehetőség idején? Az örökös a kérdést azonnal kiolvasta szememből. Nem panaszképpen, de tényeket sorolva mondta: az államosításkor mindenüket elvették, származása miatt munkahelyet sem kapott sokáig, nyugdíjas korára egy panellakást sikerült összekaparnia férjével. Visszakérni? S ha netán visszaadják, miből fizetné ki a következő esztendőtől évente esedékes, mindenképpen ötven-hatvanmillió lejre rúgó ingatlanadót? De tudom-e, hogy mennyi pénzre lenne szükség arra, hogy a legszükségesebb állagmegőrzési munkálatokat elvégezzék? Több milliárd lejre. Hogy a fenntartásához szükséges pénzről ne is beszéljünk. S mindezt miből? Abból a másfél milliós havi nyugdíjból?
Az örököst mindeddig sem erdélyi, sem magyarországi illetékesek nem keresték meg annak érdekében, hogy valamilyen megoldást találjanak. Pedig Magyarország 1999 óta nyújt anyagi segítséget az erdélyi műemlékek megóvásához. Tavaly 80 millió forint jutott e célra Erdélybe, idén 110 milliót ígérnek. A zsibói kastély azonban ez évben sem szerepel a tervek között.
A zsibói kastély örököséhez hasonlóan sok száz kisebb-nagyobb hasonló fontosságú történelmi helyként tisztelt ingatlanról éppen a napokban mondunk le. Önként. Az örökös azért, mert a visszakéréssel járó költségekre nincs pénze, a nemzet pedig azért, mert talán nem is tud róla.
Történelmünk egyik legfontosabb emlékhelye, a Wesselényiek ősi fészke üresen, szomorúan várja sorsát. Ki menti meg?


	TIBORI SZABÓ ZOLTÁN KASTÉLYT VISSZA NEM VESZÜNK! Átvéve: Korunk, 2001. július 3. Kolozsvár. A román törvények szerint augusztus 14-ig mindenki benyújthatja visszaigénylési kérelmét bármilyen jogcímmel, avagy jogcím nélkül az idők folyamán elkobozott háza, műhelye, gyára vagy más jellegű ingatlanja visszaszerzésére. A határidő jogvesztő jellegű, tehát azok, akik a megadott időpontig a visszaszolgáltatást nem kérik, jussukról örökre lemondanak. A törvény kimondja, hogy az egykor elvett ingatlanokat rendszerint természetben kell visszaadni. Kivételt ez alól csakis azok az esetek képeznek, amelyekben az adott házban ma állami oktatási vagy egészségügyi intézmények működnek. Ilyen esetekben az örököst pénzzel és értékpapírokkal kárpótolják. Amikor a jogszabály februárban, a Hivatalos Közlönyben megjelent, úgy gondoltam: végre a magyarok is visszakaphatják azt, amit erőszakkal vettek el tőlük. Visszakaphatjuk az erdélyi kastélyokat, udvarházakat és kúriákat. Visszakaphatjuk történelmünk egyik fontos részét. Hadadot, Bethlent, Marosvécset, Gernyeszeget még így sem, mert az ottani nagy hírű kastélyokban iskolák és kórházak működnek. De a nagyobbik része mégis visszakerülhetne... Az idő elteltével azonban rá kellett jönnöm, hogy ez nem ennyire egyszerű. A volt tulajdonosok leszármazottjai közül sokan külföldön élnek, a legtöbben nem is Magyarországon, s a törvény adta lehetőségről nem tudnak. Romániában jelenleg egyetlen magyar intézmény sem törődik azzal, hogy az információhiánynak milyen súlyos következményei lehetnek. Az RMDSZ-t lefoglalják a maga bajai: a többi restitúciós törvény, a helyi közigazgatási és más jogszabályok alkalmazásáért folytatott harc, a napi politikai csatározások, a státustörvény egyre dagadó vitája. A műemlékvédő szervezetek pedig elsősorban a köztulajdonban lévő és maradó épületekre koncentrálnak. Mi tagadás, ezek után mégis mellbe vágott, amikor a zsibói Wesselényi-kastély örököse a minap közölte velem: az új román ingatlanrestitúciós jogszabály által nyújtott lehetőséggel nem kíván élni, nem kéri vissza az egyébként senki által nem használt kastélyt, ehelyett a pénzbeli kár-pótlás igénylése mellett döntött. A nagy Wesselényiek jutottak azonnal eszembe: "a gonosz" Wesselényi István, aki a XVIII. században messze földön híres zsibói ménest létrehozta. Idősebb Wesselényi Miklós, "a zsibói bölény", az utolsó erdélyi feudális nagyurak egyike. Aztán ifjabb Wesselényi Miklós, "az árvízi hajós", a jobbágy felszabadító, a művelt arisztokrata, a felvilágosult reformer, Ady Endre iskolájának, a zilahi Wesselényi-kollégiumnak alapítója, akinek Fadrusz János által készített szobra ma is ott áll a város főterén. S nem utolsósorban a kastély utolsó ura, Teleki Béla, az Erdélyi Párt egykori elnöke, akinek köszönhetően 1944 őszén Kolozsvár nem vált hadszíntérre, s aki 1950-től egy New York-i felhőkarcoló ki tudja már hányadik emeleti Rodostójából figyelte árgus szemmel negyven éven át Erdélyt. Elismerésre soha nem számítva, névtelenül-szerényen adott hírt a nagyvilágnak szülőföldje kínjairól-bajairól.












	Minderről lemondani? Most, az utolsó visszaszerzési lehetőség idején? Az örökös a kérdést azonnal kiolvasta szememből. Nem panaszképpen, de tényeket sorolva mondta: az államosításkor mindenüket elvették, származása miatt munkahelyet sem kapott sokáig, nyugdíjas korára egy panellakást sikerült összekaparnia férjével. Visszakérni? S ha netán visszaadják, miből fizetné ki a következő esztendőtől évente esedékes, mindenképpen ötven-hatvanmillió lejre rúgó ingatlanadót? De tudom-e, hogy mennyi pénzre lenne szükség arra, hogy a legszükségesebb állagmegőrzési munkálatokat elvégezzék? Több milliárd lejre. Hogy a fenntartásához szükséges pénzről ne is beszéljünk. S mindezt miből? Abból a másfél milliós havi nyugdíjból? Az örököst mindeddig sem erdélyi, sem magyarországi illetékesek nem keresték meg annak érdekében, hogy valamilyen megoldást találjanak. Pedig Magyarország 1999 óta nyújt anyagi segítséget az erdélyi műemlékek megóvásához. Tavaly 80 millió forint jutott e célra Erdélybe, idén 110 milliót ígérnek. A zsibói kastély azonban ez évben sem szerepel a tervek között. A zsibói kastély örököséhez hasonlóan sok száz kisebb-nagyobb hasonló fontosságú történelmi helyként tisztelt ingatlanról éppen a napokban mondunk le. Önként. Az örökös azért, mert a visszakéréssel járó költségekre nincs pénze, a nemzet pedig azért, mert talán nem is tud róla. Történelmünk egyik legfontosabb emlékhelye, a Wesselényiek ősi fészke üresen, szomorúan várja sorsát. Ki menti meg?