NÉMET HENRIK

DUNAÚJVÁROSI ÉLETKÉP

Mottó: „A természettől csúnyán formált, hibásbeszédű embert, szemre széppé, fülnek kedvessé teszi a pénz.”
Szophoklész

Magyarország kicsiben

Ha egy ember meg akarja vizsgálni, hogy milyenek a társadalmi viszonyok Magyarországon, bőven elég, ha egyetlen várost vizsgál. Teljesen felesleges beutaznia az egész országot ugyanis minden megvan egy adott város közigazgatási határain belül. Aki ezzel vitatkozik az vak. Sajnos egyetlen városunk sincs, ahol ne lenne meg a társadalom elit-, és a perifériára szorult rétege is, valamint mindenki, aki közéjük beszorult.
Ezt szülővárosomon, Dunaújvároson szeretném modellezni. Bár tanulmányomban, mint mottómból is kiderülhetett, inkább a társadalmak „harcának” nyerteseivel szeretnék foglalkozni, elkerülhetetlen azonban, hogy a leszakadókat ne érintsem.
Szirmai Viktória és Zelenay Anna 1988-ban írt egy tanulmányt Dunaújvárosról, és a tanulmány címében a remények városának titulálják lakhelyemet, amire sok „újvárosi” kézséggel rá is bólint. Ugyanis azóta (t. i. 1988 óta) elég sok ember számára ez a megvalósult remények városa lett. Nem kis meglepetés éri a gyanútlan idelátogatót, akinek birtokában csak az a téves információ van, hogy Dunaújváros szocialista város. Az igazság azonban az, hogy csak politikailag maradt szocialista a város, de az sem véletlenül.
Hogyan is történt mindez? Lássuk.

Dunaújváros egy rossz vicc

Miért jelenthetjük ki, hogy Dunaújváros egy kis-Magyarország? Mert amikor az egykori kommunista vezetők úgy határoztak, hogy a leendő Sztálin Vasmű helye a „pentelei síkon” legyen, ami mellesleg addig az ország legjobb kukoricaföldje volt, megkezdték mindenhonnan összeszedni az embereket. Tévhit, hogy bûnözőket, kurvákat, renitenseket, egyszóval politikailag megbízhatatlanokat szállítottak Sztálinvárosba. Nem. Kitűnő szakemberek érkeztek ide. Többnyire Miskolcról, Ózdról, Diósgyőrből, elvégre vasgyárat építettek. De hoztak embereket Baranyából (Pécs, Mohács, Komló) és Budapestről is. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy nem kényszerbõl jöttek ide az emberek. Már elnézést, de ki az a hülye, aki kap egy fix állást, meg egy lakást, és még kényszeríteni is kell?
De nem ez az egyetlen legenda, ami a városról terjeng. Az elsõ utca „születésének” története sem mindennapi. Állítólag egy rossz viccnek köszönhetõ. Az történt ugyanis, hogy valaki az éj leple alatt, leszurkálta az előző este összekészített útjelző botokat, és másnap reggel a munkások ezen a nyomvonalon kezdték meg az utca építését. Mire az illetékesek észrevették mi történt, már annyira előrehaladottak voltak a munkálatok, hogy inkább hagyták az egészet, és megcsinálták a mókamester „tervei” alapján.

Sajnos nem tudom, hogy mi igaz ebbõl a történetből, és mi nem. De az tény, hogy ha városépítési szempontból megnézzük a város térképét, belénk bújik a kisördög, és felvetődik a kérdés: vajon nem így épült az összes utca? Andorka Rudolf is hivatkozik az általam már említett Szirmai – Zelenay tanulmányra, és azt írja, hogy: „(…) (Dunaújváros) majdnem teljes mértékben 1950 után épült, tehát érvényesíteni lehetett a szocialista városépítési elveket (…)” . Hát nem tudom. De ha ezek a szocialista városépítési elvek, akkor ehhez csak gratulálni tudok. Igaz ez részletkérdés. A város felépült, úgy ahogy. Ami viszont a lényeg, hogy a város építése nem állt meg. Mára már a szuburbanizáció a jellemző, tehát a város középsõ részén lévõ tömbházakból a népesség kivándorol az újonnan felparcellázott külsõ területekre, növeli a kertes-családiházas területek népességét. Ezeket a családi házakat persze inkább palotának nevezném. Róluk lesz még szó.

A szocialista Dunaújváros

Miért van ez a kép Dunaújvárosról? Miért mondják azt, hogy szocialista város? Azért, mert a kommunisták építették? Ez igaz. De ettõl nem lesz egy város szocialistább, mint a többi. Koromnál fogva még belekóstolhattam a szocializmusba, és kijelenthetem: Dunaújváros ugyanolyan szocialista város volt, mint az összes többi 1989-ig. A változást a vértelen forradalom hozta meg. Dunaújvárosban minden megváltozott, de úgy, hogy minden maradt a régiben. A vértelen forradalomnak ez az egyetlen hibája van. Nem hullnak fejek a porba! Andorkánál olvashatjuk: „A társadalmat alkotó egyének között többé-kevésbé állandó viszony alakul ki, ennek alapján az egyes személyek különbözõ társadalmi pozíciókat foglalnak el és ezekben többé-kevésbé meg is maradnak, sõt pozíciójukat a gyermekeikre is átörökítik.” Ez van. Bele tud ebbe szólni egy csendes kis rendszerváltás? Nem hát! Erre jöttek rá egy jó páran, és az utóbbi idõben ezért használják inkább a rendszerváltozás szót.
De térjünk vissza az eredeti témához.
Kik ezek az emberek, akik vezetik a várost, akik építik a palotáikat, és sokmilliós autókkal szaladgálnak fel-alá? Nos õk azok, akik a társadalmi egyenlõtlenségre törekednek, és igyekszenek egyre jobban elszakadni az alsó osztályoktól. Kolosi Tamás így ír a társadalmi rétegekrõl: „ A jómódú értelmiség jó anyagi helyzetben lévõ városi értelmiségi és szellemi foglalkozású, valamint falusi értelmiségi családokból áll, õk vannak a legjobb helyzetben, a mai társadalomban.” Kik voltak ezek? Feldereng elõttem egyfajta kép a meritokráciában fürdõzõ társadalomról, de ha megvizsgáljuk, hogy mit is takar a meritokrácia és valójában kik azok az emberek akikrõl ténylegesen szó van, megdöbbenünk. A meritokrácia ugyebár nem más, mint egy olyan rendszer, amelyben a társadalmi hierarchiában való elhelyezkedés teljes mértékben az „érdemtõl”, konkrétabban a tudástól és a munkateljesítménytõl függ, tehát nem befolyásolja a társadalmi származás, a vagyon vagy bármilyen más a teljesítménytõl független tényezõ (pl. nem vagy bõrszín). De mi volt itt? Ez a jómódú értelmiség nem más, mint a kommunista káderek, és a közvetlen környezetük. Dunaújvárosban tökéletesen látszott hogyan váltak a párt által támogatott kiskirályok, a „rothadó nyugat” lesajnált tõkéseivé. Visszacsengenek Andorka már idézett szavai: „… pozíciójukat gyerekeikre is átörökítik.” Tökéletesen igaz!

Kommunizmusból a vadkapitalizmusba

Pártállástól függetlenül kijelenthetõ, hogy Dunaújváros gazdasági elitjét a volt kommunista „pártkatonák” alkotják. Ismerem mindet, ismerem a múltjukat is. Ezért merem ezt ilyen határozottan kijelenteni. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ezek az emberek ugyanolyan jó káderek maradtak, mint amilyenek voltak.
Elég csak megnézni az önkormányzati képviselõválasztások végeredményét. Újraválasztották a szocialista polgármestert (régen rangos pártember volt), és minden (!) körzetben MSZP-s jelölt nyert (t. i. az 1998-as helyi választásokról van szó), még ott is, ahol olyan ember indult a párt színeiben, akire szégyelltem volna leadni a szavazatomat.
Az, hogy ez az elit csak gazdasági, és nem szellemi az vitathatatlan. Csak egy példa: a volt pártember, most építõipari vállalkozó, fia mellõlem bukott ki a gimnáziumból. Részletkérdés. Apja után úgyis õ örökli a céget. Én görcsölhetek a dolgozatokkal, õ vesz egy diplomát.
Ilyenkor mindig eszembe jutnak Kertész István szavai: „a timokratikus rendszerben mindenki a vagyoni helyzete szerint részesül a hatalomból.” Ez volt a régi Rómában. Még szerencse, hogy nálunk demokrácia van. Vagy nem?