TÁTRAI VIKTÓRIA

BESZÁMOLÓ A NAGY-MAGYARORSZÁG KÖRÚTRÓL

2006. május 22-én eljött a nap, mikor elindultunk Nagy-Magyarország körutunkra. Indulásunk helyszíne Sopron volt, ahová aznap este érkeztünk. Bár fáradtak voltunk, a városnézést sikerült beiktatni. Elõzetes megegyezés alapján, vendéglátónk a Soproni Kálvin Kör volt.
Másnap nagy út állt elõttünk, célunk Rijeka vagyis Fiume kikötõje volt, de már induláskor sejtettük ezen tervünket vélhetõen nem fogjuk tudni tartani, a késõi (12 óra) indulás miatt. Utunk több országot érintve folytatódott. Átlépve Ausztria határát, megelevenedtek a városok, melyeket a tervezés során már bejártunk. Az idõjárás változó volt, nem kifejezetten meleg, hegyvidékeken hûvösebb, de motorozásra mindenképp alkalmas. Szlovéniában Muraszombat és Lendva városait örökítettük meg néhány képben. Délutánra Horvátországba érkeztünk, ahol elsõként, Varasd (Varazdin) városában néztünk körül. Aznapi célunk, Fiume, másnapra tolódott. Bár sok helyrõl kaptunk szállásajánlatot, Horvátországban nem volt elõre megbeszélt szállásunk. Kiderült, a környéken nincs sátorozási lehetõség, így elhatároztuk, addig megyünk, míg kempinget nem találunk. Ekkor már sötétedett, az esõ is szemerkélt. Este 21 óra körül érkeztünk Zágrábba. Sötét volt, a városból keveset láttunk, de azt hiszem ezzel nem vesztettünk sokat. Szó szerint keresztül haladtunk a várost végigszelõ egyik sugárúton. Szerencsére a város határában találtunk kempinget, ahol sátrat vertünk.
Másnap esõre ébredtünk. Egy ideig várakoztunk, majd elindultunk. Eleinte szitáló, késõbb zuhogó esõben motoroztunk, majd Károlyváros (Karlovac) után megálltunk, pihenni, ebédelni és fõleg melegedni. Néhány óra múlva, újult erõvel folytattunk utunkat, még mindig Rijeka felé. Csodaszép hegyi utakon haladtunk keresztül, de az idõ itt is elég rossz volt. Esett, köd volt az orrunkig is alig láttunk, de a motor elejéig még kevésbé. Ennek ellenére egyre feljebb, és feljebb haladtunk a hegyen. Felemelõ látvány volt amikor, a hegytetõre felértünk, lenéztünk és megpillantottuk az alattunk elterülõ tengert.
Másnap igazi nyári melegben, szinte egész nap tengerpart menti úton haladtunk dél felé, egészen Károlyvárosig. Utána nem kevésbé izgalmas hegyi utakon motoroztunk.
Másnap a Plitvicei tavak környékét jártuk be, ahol állítólag a híres Vinetou filmet, az Ezüst tó kincsét forgatták, mondani se kell eszméletlen szép volt.
A következõ nap Szerbia felé vettük az irányt, olyan területeken haladva, ahol elég sok, a Dél-szláv háború emlékeit idézõ lerobbant, feldúlt ház, felrobbantott híd stb. maradványaira bukkantunk. Este 8 körül értünk a szerb határra, 10 körül Újvidékre, ahol volt megbeszélt szállásunk az éjszakára. Sebestyén Imrénél és családjánál szálltunk meg az éjszakára. Elbeszélgettünk a helyi magyarság életkörülményeirõl, mennyire más az életformájuk, mint az itt élõ szerbeknek, milyen hatással van mindennapi életükre a kaotikus politikai helyzet, amelyhez tulajdonképp semmi közük.
Másnap Zenta, és Szabadka városában tettünk egy rövid látogatást, ahol már érezhetõ volt a nagyarányú magyarság jelenléte, szinte mindenhol tudtak magyarul.
Következõ nap Kikindára, Nagybecskerekre érkeztünk. Innen egy kis magyar faluba Ürményházára mentünk, ahol szállásadóink vártak. Dulka Andor és családja biztosította itt szállásunkat, õ és felesége a helyi magyar iskola tanárai. Sok érdekes dolgot meséltek nekünk a környékrõl, az itt élõ emberekrõl, szóba került, hogy sajnos itt is jellemzõ a fiatalok elvándorlása, annak ellenére, hogy külföldön sem túl jó a megítélésük, hisz szerbnek tekintik õket, Szerbiából jöttek, ahol nemrég háború volt. Ha utazni szeretnének, vízum szinte minden országba kell, beleértve az anyaországot, a mai Magyarországot is. Akik viszont maradnak, mindent megtesznek a magyarság megmaradásának érdekében, példa erre az Ürményházi iskola tevékenysége is. Utolsó vajdasági városunk, Versec volt. A déli órákban érkeztünk meg a szerb-román határra, délután pedig már Temesváron voltunk, ahol ugyan elkapott az esõ, de egy kis városnézés itt is belefért.
Másnap Arad következett, ahol megtaláltuk az aradi vértanúk monumentális emlékmûvét, a szobor jelentõségéhez egyáltalán nem méltó eldugott helyen, szomszédságában természetesen egy román emlékmûvel. A várba sajnos nem tudtunk bejutni, mert az katonai területnek számít jelenleg. Megszállni Déván sikerült, a ferencesek egyházi szállásán.
A következõ nap Erdély egyik legszebb (ha nem a legszebb) vára, Vajdahunyad vára következett. Sajnos a város egyáltalán nem nyújt méltó környezetet, ágaskodó gyárkéményeivel a Hunyadiak fenséges várkastélyának. A nap további részében, csodálatos vidékeken a Lotru hegységen keresztül vezetett utunk. Majd a Fogarasi havasok mellett haladva, a bájos kisvárosba, Brassóba érkeztünk. Miután megnéztük a híres Fekete-templomot, és sétáltunk a Fõ téren, indultunk tovább, észak felé. Délután, a székelyföldi Sepsiszentgyörgyben néztünk körül, majd a mesebeli, ködös Hargitán keresztül haladva, este 9-re érkeztünk Csíkszeredai szállásadóinkhoz. Levelünkre Portik Apor diák válaszolt innen, és ajánlotta fel, hogy vendégül lát bennünket. Bebizonyosodott a híres székely vendégszeretet, és beszélgetésünk során az is kiderült, milyen megtartó ereje van az itt élõ tömbmagyarságnak, az egymásnak való segítésnek, a nemzeti öntudatnak, melyen nem változtat holmi állandóan változó államhatár. A székelyek nem akarnak, soha nem is akartak szülõföldjükrõl elmenni, ezen a többségi hatalom elnyomó intézkedései sem változtattak.
A másnapi fõ program, természetesen a Csíksomlyói búcsú volt. Az ünnepi szentmise rengeteg embert megmozgatott, sokan Magyarországról érkeztek, de az erdélyi és csángó magyar híveken kívül, voltak kanadai és ázsiai zarándokok is, egyesek szerint közel fél millió résztvevõvel. Hihetetlen élmény volt ez a közösségi szertartás. Az elkövetkezendõ 2 éjszakát a gyimesi szoroson túl lévõ kis faluban, Gyimesbükkön töltöttük, Deáky András vendégeiként. Megnéztük az itt található ezeréves határt jelzõ határkövet, a mellette megmaradt romos vámházat, sétáltunk a határvonalon, ahol az egyik oldalon magyar vidék volt õsidõktõl fogva, és csak a másikon román. Szállásadónk ez este, valamennyi vendége nagy örömére, táncos, énekes csángó estet rendezett, amit mi is nagyon élveztünk.
Másnap megnéztük Gyergyószentmiklóst, a Gyilkos-tavat, és a Békás szorost. Óriási élmény volt, a hatalmas sziklafalak, és az azok melletti sebes folyó mellett végig motorozni, látni milyen csodálatosat alkotott a természet. Este 9-re érkeztünk Székelyudvarhelyre, mely a legmagyarabb városnak számít Erdélyen belül, a 38.000 fõt számláló városkában 96 %-ban magyarok laknak, közülük sokan nem beszélnek románul. Itt a Református diákotthonban szálltunk meg, Dobai László jóvoltából. A vele való beszélgetésbõl is kiderült, egy magyar érvényesülése Romániában meglehetõsen nehéz. Ha az illetõ beszéli is a többségi nyelvet, hátrányosan megkülönböztetik magyar neve, nemzetisége miatt, esetenként magyar cégek azért alkalmaznak egy-egy román munkaerõt, mert pl. hivatalos ügyekben, gyorsabb az ügyintézés, ha az illetõ román. Elfogadott dolog, hogy román alkalmazott bizonyos munkáért jóval több fizetést kap, mint magyar társa, mert magyarok közt él, dolgozik ún. veszélyeztetett környezetben. Lakáshoz jutással, és egyéb, ezekhez hasonló intézkedésekkel sikerült a románság betelepítése Erdély területére, az elmúlt évtizedekben. Azt is megtudtuk, sok itt élõ ember számára nem számít Bukarest központnak, a románságot megszálló hatalomnak tekintik. Aznap rövid kirándulást tettünk a környék néhány településére. Ellátogattunk a fazekasmûhelyeirõl ismert Korondra, Tamási Áron szülõfalujába Farkaslakára, Orbán Balázs sírhelyére Szejkefürdõre.
Másnap Segesvár felé vettük az irányt, útba esett Fehéregyháza, ahol Petõfi Sándor síremlékét néztük meg, ugyanis itt látták utoljára élve a költõt. Majd bejártuk a középkori Segesvári várat, megnéztük az itt található Diáklépcsõt, és Vlad Tepes (Drakula ihletõje) állítólagos szülõházát is, amelyrõl késõbb kiderült, késõbb épült, mint ahogy Tepes született. Este Nyárádgálfalván szálltunk meg, Csiki Sándor Nyárádszeredai tanár jóvoltából.
A következõ nap Marosvásárhely bejárása volt a terv. Erdélyben sajnos jellemzõvé vált, hogy egyre több magyar városban, a magyarok számaránya, az utóbbi idõben a románság javára fordult meg. Ilyen például Marosvásárhely, ahol a város 150.000 lakosából, csupán 47% magyar, 50% román, a maradék 2% pedig cigány. Ennek ellenére ma is itt él a legnagyobb magyar közösség Erdélyben, ami 70.000 fõt jelent. Lenyûgözõ volt a Kultúrpalota belsõ díszítése, lépcsõháza, a sétáló utca. Megnéztük a híres Teleki Téka könyvtárat, a Bolyaiak szobrát, és szülõházát, valamit a várat. Ez utóbbi nem nyerte el tetszésünket, kissé lerobbant állapota miatt sem. Majd ellátogattunk Nyárádszeredára, megnéztük a helyi iskolát, ahol épp lázas készülõdés folyt, a másnapi ünnepségre, amikor az iskola, fennállásának 50. évfordulóját ünnepelték. Néhány szó erejéig beszéltünk szállásadónkkal, aki elmondta, az erdélyi magyarság fõ törekvése az autonómia. Ezen céljuk elérése érdekében mindent megtesznek, több magyar rádiómûsor, újság, folyóirat mind ezt a célt támogatja, igyekszik a magyarságot megtartani szülõföldjén.
Nyárádgálfalváról tovább indulva, a Tordai hasadékot vettük irányba. Hihetetlen látvány, a kettéhasadt sziklatömb, mely közt, sebes patak mentén vezetett az út, a két szikla közt. Vadregényes volt a sziklás, köves úton, függõ hidakon sétálni. Sajnos, a hasadék kellõs közepén elkapott bennünket az esõ, ami kissé nehezítette a tovább haladást, de mindez nem szegte kedvünket.
Másnap Kolozsvár városa következett. Meghatározó élmény volt ez a látogatás a kincses városba, látni Mátyás király lovas szobrát, az egész tér hangulatát meghatározó Szent Mihály-templomot. Az élményt nem csorbította a környéken található számtalan román zászló, sem a tér csúfítására szolgáló ásatások, tudtuk, Erdély fõvárosában vagyunk.
Kihagyhatatlan volt a Bolyai Egyetem megtekintése éppúgy, mint Mátyás király szülõháza.
A következõ napon, Tordán keresztül Verespatakra motoroztunk, ahonnan a Bihari-hegység gyönyörû hegyvidéki tájain keresztül vitt utunk. A számtalan vízesés, az utakon átfolydogáló patakocskák igazán szép emlékeket hagytak bennünk, errõl a vidékrõl. Ezen az úton jutottunk el a Lesi tóhoz, majd innen a Király-hágón átkelve, Partiumba. Elsõ célpontunk itt Nagyvárad volt, ahol szállásadónk, Sultész János már várt bennünket. Szóba került, hogy Erdélyen belül, milyen különbözõek lehetnek a magyarok is. Függ ez attól, hogy tömbben élnek (pl. Székelyföldön), vagy vegyesen, de attól is mennyire hat rájuk például az anyaország. Megnyilvánul mindez alkalmazkodás, nyitottság kérdésében. Az itt élõknek sajnos azt is tapasztalniuk kellett, hogy a románság mennyire csökkentette Erdély kultúráját, az elmúlt évtizedekben, ezzel néhány román értelmiségi is egyetért. A Kárpátokon túl élõ románság, a mai napig alacsonyabb fejlettségi szinten él. Annak ellenére, hogy több anyagi támogatáshoz jutnak az államtól, a munkamorál, az örökölt szokások, a kultúra, össze sem hasonlítható az Erdélyben megszokottal. A két világ nehézkes együttélése pedig, sehol sem konfliktusmentes. Ennek ellenére vendéglátónk is elmondta, sok helyen járt, de Erdélyt, otthonát, hosszútávon nem hagyná el, hisz az itt élõ emberek sajátos mentalitása mellett, minden emlék ideköti.
A szecessziós hangulatú Nagyvárad is számos érdekes látnivalót kínált számunkra. Ilyen volt pl. a Sas Palota, a Püspöki Székesegyház és környéke, az árkádos Kanonok-sora. A várossal természetesen szorosan összefügg Ady Endre kultusza, mi is megnéztük az EMKE Kávéház falán lévõ emléktáblát, ahol Ady elõször találkozott múzsájával, Diósi Ödönné Brüll Adéllal azaz Lédával. Ellátogattunk az Ady Endre Emlékmúzeumba, mely a költõ egykori kedvenc cukrászdájának, a Müllerájnak, az épületében található.
Innen indultunk tovább, Nagyszalonta felé, ahol magyar irodalmunk másik kiemelkedõ alakjának Arany Jánosnak az emlékmúzeumát néztük meg. Rövid látogatást tettünk az innen nem messze található Érsemjénre, ahol a Kazinczy emlékhelyet néztük meg. Délután, hõségben érkeztünk meg Margittára, szállásadónk Osváth György és barátai vendégeiként. A nap további része beszélgetéssel telt. Újdonsült barátainknak elmondtuk merre jártunk eddig, milyen élményekben volt részünk. Õk is elmesélték Erdély mely területeit fedezték fel, útba igazítottak további utunkat illetõen. Több érdekes dolgot tudtunk meg a helyi szokásokat illetõen, a sajátos ételektõl kezdve, a nyelvjárásokig. Az esti városnézés után sörözés következett. Ekkor természetesen szóba került a cseh sör, és Prága is, mint mindig beszélgetéseink során. Nem is tudatosítottuk, vendégeink számára mi vagyunk a külföldiek. Margittai látogatásunk után, Szõdemeterre látogattunk Kölcsey szülõfalujába. Majd Tasnádon keresztül, Adyfalvára vagyis Érmindszentre, ahol megnéztük a költõ emlékére berendezett kiállítást. Innen a közeli városba, Nagykárolyba vezetett utunk, ahol a Károlyi-kastély, és Ady Endre volt iskolája mellett, megnéztük Károlyi Gáspár szobrát, a helyi református templom kertjében. A domahidai vasútállomás mellett megnéztük, a Rákóczi-szabadságharcot lezáró, szatmári béke emlékére állított emlékmûvet.
Ezután Szatmárnémeti felé vettük az irányt, ahol István Istvánék ajánlottak nekünk szállást. Az esti beszélgetés során szóba került, hogy Szatmárnémetiben is fogy a magyar, sokan az anyaország felé vándorolnak. A Partium területe nem számíthat túl sok támogatásra, együttmûködésre Magyarország keleti, szegényebb régiójával, a külföldi látogatók is csak átutaznak ezen vidékeken. A kettõs állampolgárság „nem megszavazása” kapcsán megegyeztünk abban, hogy a szavazók valószínûleg nem mérték fel döntésük súlyát. Szóba került a színház is, hisz vendéglátóink színészek. Kihagyhatatlan téma volt Csehország, ahol már õk is jártak, az, hogy milyenek az ott élõ emberek, mennyire más a mentalitás, a kultúrához és a sörökhöz való viszony. Szerintünk az emberek itt sokkal inkább tudnak együtt élni egymással, aki nem cseh, legfeljebb külföldinek számít, de nem idegennek. Azért is lehet ez, mert a gazdasági problémákat, nem akarják nemzetiségi mederbe terelni. A másnapi városnézés után, a sepsiszentgyörgyi társulat színházi elõadását néztük meg, este pedig folytatódott a beszélgetés sörrõl, borról, utazásról, színházról.
Majd Nagybánya felé folytatódott utunk, ahol bejártuk a Fõ teret, végigsétálva a város utcáin, és nem hagytuk ki a Klastrom-rétet sem, ahová a nagybányai festõiskola idejében, a mûvészek legszívesebben jártak dolgozni. Az egykori érintetlen természeti szépségû rét határát, ma a román katona emlékmûve jelzi. Majd vadregényes máramarosi falvakon keresztül haladtunk, mesébe illõ házikókkal, és hatalmas faragott fakapukkal, különlegesen szép fatemplomokkal. Az út Máramarosszigetig vezetett, ahol a vidék már hagyományosan román etnikumú, csak néhány faluban, és itt Máramarosszigeten él néhány magyar, a lakosság 80%-a román, míg 16%-a magyar. Elmentünk az itt található falumúzeumba, ahol egy egész máramarosi falut építettek fel. A városban megnéztük a Kultúrpalota épületét, természetesen Románia itt mûködõ leghírhedtebb kommunista börtönét, amely helyet a “miniszterek börtönének” is szokták nevezni, ahol napjainkban a kommunizmus és az ellenállás áldozatainak emlékmúzeumát hozták létre. A helyiek többszöri ajánlására, megnéztük a szaploncai ún. „Vidám temetõt“, mely színes festett fejfáiról híres, melyek megörökítik az elhunyt életének fobb mozzanatait, halálának körülményeit, meglehetõsen naiv, morbid módon. Ezzel az érdekes élménnyel zártuk Erdélyi körutazásunkat, mely semmiképp sem mondható felületesnek, hisz 3 hetet töltöttünk itt. Búcsút vettünk - a mihamarabbi viszontlátás reményében – Erdélyországtól, és Kárpátalja felé vettük az irányt. A határátkelést Halminál kíséreltük meg végrehajtani. Miután a szükséges papírokat kitöltöttük, kikérdeztek hova, kihez, minek, miért erre megyünk, hol lesz szállásunk. Mi nagyjából válaszolgattunk a feltett kérdésekre, átestünk négy vizsgálaton, és kb. 2 órán belül sikerült a határátkelés Romániából Ukrajnába (magyarföldrol magyarföldre). Szerencsésnek mondhattuk magunkat, hisz autós társaink ennél sokkal többet várakoztak a határon. Aznap a Tisza parton éjszakáztunk, másnap Rahó felé vettük az irányt, megérkeztünk Európa közepére, ezt egy emlékmû jelzi, melynek helyét az Osztrák-Magyar Monarchia tudósai határozták meg. Majd innen tovább motoroztunk, hogy megnézzük Ukrajna legmagasabb csúcsát, a Hoverlat (2061 m). Rahó vidéke azért is említésre méltó, mivel itt, távol a magyar határtól, mintegy másfél ezer fõnyi magyar közösség õrizte meg nemzetiségét. Valamint itt élnek a hosszú kürtjeikrõl ismert, a ruszin néprajzi csoport jellegzetes képviselõi, a huculok. Innen vissza, nyugat felé folytattuk az utat, végig motorozva a déli területeket, majd északra indulva Munkács városába érkeztünk, mely település Kárpátalja legvárosiasabb belvárosával büszkélkedhet. Itt található Munkácsy Mihály szülõháza, a Rákóczi-ház. II. Rákóczi Ferenc egy idõben innen irányította a szabadságharc hadi eseményeit. Figyelemre méltó a munkácsi vár épülete is, mely a városon kívül, egy dombon foglal helyet. A munkácsi várral szorosan összefügg Zrínyi Ilona neve, kinek szobra és emléktáblája megtalálható a várban.
Munkács után a Beregvári Schönborn-kastélyba tettünk egy rövid látogatást. A romantika korából származó remekmû, a körülötte lévõ õsparkkal igazán lenyûgözõ látvány. A településrõl egyenes út vezetett északra, a Vereckei-hágó felé. Utunk meghatározó pontjához értük, mikor errõl a történelmi helyrõl, letekintettünk a Kárpátok övezte vidékre, ahogy tették ezt honfoglaló õseink, mielõtt hazát teremtettek számunkra. Ezen megható pillanatokban, az is eszembe jutott, utunk hamarosan véget ér.
Másnapi látványosságot Ungvár, Kárpátalja legfejlettebbnek tartott városa biztosította számunkra. Itt elsõként az egyedülálló falumúzeumot néztük meg, mely a Kárpát-medence egyik legszínvonalasabb szabadtéri néprajzi múzeuma, ahová nem egyszerûen összegyûjtötték a környékbeli falvak házait, egy teljes falut építettek, rendezett utcákkal, templommal, iskolával, kovácsmûhellyel, kocsmával, a házak körül takaros virágoskertekkel. Valamennyi épület eredeti népi bútorokkal van berendezve, és többségükben belülrõl is körül lehet nézni. Majd megnéztük a várat, az itt található néprajzi és történeti kiállítást. Ungvári sétánk alkalmával útba ejtettük a városban található Korona Szállót, zsinagógát, a görög katolikus székesegyházat.
A következõ nap ellátogattunk az ukrán-szlovák határon fekvõ, magyarok által lakott Kisselmencre, ahol a határ a falu közepén húzódik. A határ két oldalán álló félbevágott székelykapu a helyzet abszurditására próbálja felhívni a figyelmet, mely helyzet némiképp javult, mióta gyalogos kishatárátkelõt nyitottak itt. Majd visszaindultunk Ungvár felé, hogy átkeljünk az ukrán-szlovák határon. A határátkelés zökkenõmentesen zajlott, mindössze 2órát vett igénybe a rekkenõ hoségben, a többi autós ennek sokszorosát kellett, hogy kivárja.
Felvidéki utazásunk elsõ jelentõs állomása hazánk keleti bástyája, Kassa volt. Végigsétáltunk a Fõ utcán, megnéztük az Orbán tornyot, kívülrõl-belülrõl megcsodáltuk a Dóm monumentális épületét, látogatást tettünk II. Rákóczi Ferenc sírhelyénél. Hihetetlen, hogy számos emlék, a magyar múlthoz kapcsolódó oly sok zarándokhely, mind kívül rekedt a mai Magyarország területén. Utunk egyik nem titkolt célja, ezen helyzet néma, szelíd bemutatása. Bármennyit is tudok a Trianonban megkötött békeszerzõdés elozményeirõl, körülményeirõl, az idõ múlásával hiába lettem egyre belenyugvóbb a kialakult helyzettel kapcsolatban, amikor Aradon, Kolozsváron, a Gyimesi határkõnél, a Vereckei-hágónál vagy itt Kassán voltunk, ökölbe szorult a kezem. Csalódottságot, tehetetlenséget érzek, nem értem hogy, és MIÉRT alakulhatott így nemzetünk sorsa. Megkérdezem, hol vannak azok az emberek, akik ez ellen tenni akarnak, és azt, miért vagyunk olyan kevesen, hisz büszkeségünk sem engedhetné, hogy idegen kézen legyen hazánk nagy része.
Felvidéki utazásunk során megnéztük Eperjes, Bártfa városokat, áthaladtunk Kézsmárkon, hogy az éjszakát a Tátrai hegyek lábánál töltsük.
Másnap innen folytattuk motoros kirándulásunkat, de sajnos lehangoló látvány fogadott. A néhány éve itt pusztított vihar, óriási károkat okozott. Mintha nem is erdõ övezte utakon járnánk, amerre a szem ellát minden kietlen, kopár, keresni kell az olyan vidéket, ahol összefüggõ erdõs terület található. A Magas-Tátra egykor csodaszép erdõi helyett, jelenleg farönkök, kicsavart fák fogadják az ide látogatót. Ijesztõ és nagyon elszomorító mindez, hisz sok-sok évnek kell eltelnie, mire a Magas-Tátra ismét visszanyeri régi szépségét. Ellátogattunk a Csorba-tóhoz, az Alacsony Tátra vidéke megúszta a pár évvel ezelõtti pusztító vihart. Majd Liptószentmiklóson és Rózsahegyen tettünk egy rövid látogatást. Túrócszentmárton mellett elhaladva, következõ állomásunk Zsolna városa volt, mely sajnos legkevésbé sem tekinthetõ magyarnak, ezen vidéken nem is igazán élnek magyarok, nem is szeretik õket errefelé. Esõben motoroztunk dél felé, Pöstyénen keresztül egészen Szencig. Utunk során sehol nem okozott gondot hogy “magyarok vagyunk”. Az este folyamán a szenci kemping sörözõjében “szóltak be” a magyarokra, nem is konkrétan nekünk, de úgy, hogy mi is halljuk, miután meghallották, hogy magyarul beszélgetünk. Gondolom a jelenlegi szlovák kormány felállása után, bizonyos csoportok ismét érzik a hatalmat a hátuk mögött, így attól tartok az ilyen esetek is egyre gyakoribbakká válnak. Másnap készítettünk néhány képet a magyar koronázó városról, Pozsonyról, mely napjainkra (véleményem szerint), egy személytelen nagyvárossá nõtte ki magát. Innen indultunk Sopronba, ahol 7 héttel ezelõtt utunkat megkezdtük. Természetesen Ausztrián keresztül haladva, immár ismerõs vidékeken. Furcsa érzés volt, amikor a magyar határon átléptünk, belegondoltam néhány óra múlva, véget ér utazásunk mely nem is oly rég még csak képzeletünkben élt, és most megvalósul, nemsokára mindez életre szóló emlék. Ismerõsként üdvözöltük Sopron városát, ahol ellátogattunk elsõ szállásadóinkhoz bejelenteni: KÖRBEÉRTÜNK.
Azt hiszem nyugodtan állíthatom, ez az út felülmúlta minden elképzelésünket. A sok kedves ember, akik ismeretlenül is segítettek, tanáccsal, szállásadással, reméljük mi is viszonozni tudjuk mindezt. Ezzel az úttal, olyan alapvetõ kötelességünk egy részét is teljesítettük, mely arra szólít, hogy ismerjük meg hazánkat. Adódtak persze nehézségek, de a sok élmény sokszorosan kárpótol bennünket.
Utunk során 8200 km-t tettünk meg, 400 liter benzin fogyott, kb. 2000 kép készült (lásd néhányat www.erika.cz) másfél hónap alatt. Hosszú volt az út, mégis sok minden kimaradt, ami arra sarkall bennünket, hogy a jövõben ezen hiányosságokat pótoljuk. Azt mondják, minden hosszabb utazás megváltoztatja némiképp az embert. Biztos vagyok benne, hogy ez így van, hisz a számtalan élmény, a beszélgetések, az újonnan született barátságok, a rövid bepillantások más emberek életébe nem múlnak el nyomtanul. Köszönjük ezt mindenkinek…