Egy forradalomban, ahol a nép fegyverrel vívja ki a győzelmet, a fegyvereké a döntő szó. A forradalom ellenségeinek tehát első célja a forradalmárok lefegyverzése volt, amit a ,,rend helyreállítása” címén próbáltak elérni. ,,Győzött a forradalom! Mindenki megnyugodhat, mindenki hazamehet. A követeléseitek teljesítve lesznek. Csak tegyétek le a fegyvert! Aki nagyon akar, beléphet a Nemzetőrségbe (18 éven felül), ahol a honvédséggel és a rendőrséggel közösen vigyáznak majd a rendre.”
Képzeljük el azt a Nemzetőrséget, ahol a 100.000 fős hadsereg és a 40.000 fős rendőrség közé belép néhányszáz 18 éven felüli forradalmár. Teljes felhígulás! Mert nyilvánvaló volt, hogy a forradalom legelszántabb hősei zömmel a Pesti Srácok, a 15, 16, 17 éves ipari tanulók, diákok voltak, akik halálmegvető bátosággal vették fel a küzdelmet a félelmetes tankokkal. Ezeket eleve kizárták a nemzetőrségbôl és le kellett (volna) tenniük a fegyvert.
Ezután lássuk, kik vezették volna a Nemzetőrséget? Október 31-én a Kilián-laktanyában tartották a Nemzetőrség alakuló gyűlését. A Nagy Imre-féle ,,forradalmi kormány” képviseletében, nagy politikai tapasztalattal rendelkező katonák jelentek meg. Kovács István vezérőrnagy, Király Béla vezérőrnagy, Váradi Gyula vezérőrnagy, Maléter Pál ezredes, Szűcs Miklós ezredes, Márton András ezredes, Kopácsi Sándor rendőr ezredes. Valamennyién a rendszernek elkötelezett hithű kommunisták.
A forradalmárok részéről a különböző fegyveres csoportok képviselői jöttek el. Ezek zömmel fiatalemberek, akik egy hét alatt bátorságukkal, hősiességükkel vívták ki a parancsnoki megbízatást. Ezek alig rendelkeztek politikai tapasztalattal, nem látták át eléggé a csapdát, amit állítani szándékoztak a forradalomnak. Szerencsére a legtöbb felkelő csoport nem sétált bele a csapdába, és csak kevés hagyta magát megtéveszteni és lefegyverezni.
Az igazi árulás azonban, csak ezután kezdődött.
Október 30-án nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek újabb támadásra készülnek! A Budapestről kivonult szovjet csapatok a város körül ásták be magukat és megindult a határokon át a nagy létszámú, friss szovjet páncélos hadosztályok beözönlése. Ezt a legfelső katonai és állami vezetés nagyon jól tudta, mivel 1–2 napig – míg a repülőtereket meg nem szállták – a magyar légierő felderítő gépei erről pontos jelentést adtak.
Ebben a helyzetben egy rádiószózat, egy mozgósító felhívás csodákat tudott volna művelni. Még állt a 100.000 fős hadsereg. Ha minden harcolni akaró bevonul a legközelebbi laktanyába, 1–2 nap alatt 300.000 főre duzzad fel a honvédség. A magyar hadseregnek hozzávetőleg 3000 olyan lövege (ágyúja) volt, ami alkalmas páncélosok elleni küzdelemre. Amennyiben ezek tüzelőállásban, harcra készen várják az ellenséget, meglepetésszerû első csapást mérhettek volna a támadókra. Ezután partizánharcra áttérve hetekig folytatódhatott volna az ellenállás, súlyos veszteséget okozva az ellenségnek. Ebben az esetben talán a szovjet vezetés is meggondolta volna a támadást!
Mert ne felejtsük el, egy hazáját védő, mindenre elszánt nemzet mérhetetlen erkölcsi fölényben van a hódítóval szemben. Kortársként tanúi lehettünk, hogy Vietnámban és Afganisztánban a gyengén felszerelt, de hazafias lelkesedéstôl fűtött nép legyőzte az Amerikai és a Szovjet Hadsereget. Napjainkban pedig a hős, néhány százezres csecsen népet nem tudja pacifikálni a százmilliós Oroszország.
De lássuk, mi történt november 4-én?
A szovjet támadás után mindössze 23 löveg vette fel a küzdelmet. Ez a 23 löveg 15 ellenséges egységet semmisített meg. 8 harckocsit, 1 személy és 2 tehergépkocsit, 1 páncélautót, 2 sorozatvetőt és 1 repülőgépet. Mi lett volna, ha mind a 3000 löveg tüzet nyit és 300.000 mindenre elszánt harcos veszi fel a küzdelmet több millió hazafi támogatásával?
Tudom, nagy lett volna a veszteség, de nem lett volna nagyobb, mint amikor 200.000 ember menekült ki az országból. Ez is veszteség volt, nagyobb, mint a Don-kanyar, Mohács és Világos együttvéve.

2. rész