ság élet-halál kérdése, mely belekapcsolódik a magyar élet, a magyar jövõ minden mozzanatába. Viccet csinálni ebbõl a kérdésbõl, lekicsinyleni ezt az ellenséget és ezt a veszélyt: csak hülyék és fizetett gonoszok tehetik. Sok tragikomikus tévedés onnan ered, hogy mi asszimilációs babonánkba butulva azt hittük, hogy az idegennek hetedik paradicsomi kéj, s nagy elõléptetés ma-gyarrá áthasonulni. Ez a hit, mely erõs faji öntudatra, egészséges fajnál tényleg hódító erõt jelentett volna, nálunk nemzeti öngyilkosságunk egyik fõ forrása lett. A magunk úgynevezett ideális – oh, de aljas és gaz e szó! – horizontjából néztük a dolgot, s nem akartuk meglátni a természetrajzilag is való valóságot, hogy az élet erõs és gyenge fajok vad harca, s hogy minden fajnak magának kell megszerveznie védelmét és jövõjét, s nem szabad az idegenre támaszkodni. De például érzé-keny humanisztikai – liberális politikai primadonnáink sokszor énekelték: – nem szabad általánosítani, hiszen van becsületes zsidó is, az ártatlan ne szenvedjen a bûnösért! Hát természetes, hogy van. Én magam is ismertem nem egy nagy kultúrájú, gondosan kiépített belsõ életû, tiszta morálú zsidót. De egyet ne tessék elfe-lejteni. Ez a zsidó, éppen mert ilyen, s annál inkább, mert ilyen, a fajok harcában a saját fajával szolidáris, még akkor is, ha tiszteli a másik fajt. Vagy elfogadjuk azt az ítéletet, hogy Erdélyben az a becsületes magyar, aki megtagadja magyarságát és oláhhû lesz. Felvidéken az a becsületes magyar, aki csehhé torzul és így tovább? Ugye bár, hogy nem, ugye, hogy az a szívünk szerint, morálunk szerint való magyar, aki a mienk marad minden poklokon keresztül? Vagy a zsidóra más mértéket mérünk? De föl lehet itt vetni a becsületesség kérdését? Ha öt földrész egymillió legbecsületesebb angolja, franciája vagy olasza jönne ide, hogy a maga külön szolidaritásával kivegye a kenyeret a magyar szájból, a földet a magyar földmûves alól, hogy kereskedelem, gyár az õ kezében legyen, hogy sajtóban, szín-házban kilopja a magyarból a védõ lelket: antiangol, antifrancia és antiolasz volnék. Pedig ezekkel a fajokkal ezerévi morális, hitbeli és kulturális közösségünk van. De nekem igazán mindegy, hogy aki elveszi a jelent, jövõt, az életet és mindent fajomtól, az comme il faut gavallér vagy pedig börtönviselt apacs. Vagy a fronton csak arra lõttünk, aki azelõtt való napon elfelejtette a drótsövényen átküldeni az erkölcsi bizonyítványát? A becsületesség kérdését itt csak ostobák vagy megtévesztõ szélhámosok vethetik föl.De nem is azokat az a zsidókat szoktuk ám mi becsületesnek nevezni, akik tényleg azok. Az ilyenek nemigen törtetnek a kegyeinkért, s nyíltan fajuk emberének vallják magukat. A mi „becsületes” zsidónk az a zsidó, aki átkeresztelkedik, ha kell, naponta kétszer, aki azt se tudja, hova legyen a magyarságától, úgy köpik, mintha nemzetiszínûben volna, aki zokog a magyar határon, mint a vajszívû Vázsonyi, aki a nemzetiszínû határcövek láttára majdnem fizikai zsidóságából is ma-gyarrá integrálódott. Ez az a zsidó, mely abban a pillanatban, hogy a csehek Lõcsére beléptek, dühös csehhé, s Kolozsváron az elsõ oláh katona láttára felgerjedt oláhhá lett. Ez a legveszélyesebb típus, ezt küldi a félelmetes faj elõre, hogy a népek kebelében elfoglalják az elõvárakat. A kommunizmus alatt a zsidó ipmerializmus legféktelenebb harcosai katolikus, református s volt nemzetiszínû zsidók voltak. Egy zsidó író, a zsidó irodalom egyik, torz figurája, a háborúban még „mérhetetlen faji gõggel” nézte a magyar katonákat, s a kommunizmus második napján már piszkos szavakban köpte le a magyar fajt. A zsidó zsidó ellen harcolok teljes erõmbõl, de tisztelem, mint nemes ellenfélt. De ezek a nemzetiszínû, magyar és keresztény zsidók az emberiség leghitványabb söpredékei, s életösztönünknek ezeket kell legelõbb eltüntetni a magyar életbõl.
Éppen ilyen dõreség, ha a zsidókérdésben a szeretetre s kereszténységünkre hivatkoznak. A szeretet nem az, hogy szeressem azokat, akik elveszik a jövõt gyer-mekeimtõl, akik elveszik az országot fajomtól: a szeretet törvénye mindenekelõtt a hozzám tartozók és saját fajtám iránt kötelez. Az a szeretet, melyet így liberális maszlagolásokban kívánnak, a legtermészetellenesebb perverz gyûlölet saját vérem ellen. A kereszténység pedig nem vénemberek mazochizmusa, akik beteg vonzódással szeretik azokat, akik tépik és csalják õket. A kereszténység nem egy pár evangéliumból kiragadott érzelmes mondat. A kereszténység sokszázados történelmi fejlõdés: az európai emberiség védõ, harcos szolidalítása az örök emberi jogok, az örök emberi egészség és morál megvédésére az õs barbár törzsember vad ösztönei ellen. Igen: nagy ölelést jelent Krisztus a tiszta emberi együttmûködés számára. De korbácsot jelent az éhes, vad törzsi ösztönök ellen. Az antiszemitizmusban Krisztus korbácsának vagyunk harcos keresztényei.
Ne hazudjuk hát el hamis szentimentalizmussal a dolog rideg lényegét. A fajok irtózatos harcáról van itt szó. Egy ázsiai barbár faj, mely megmaradt emberevõ, zord õsi pszichéjében, és magáévá tette az európai kultúra minden rafinált eszközét, nem kötve semmi moráltól, halálos gyûlölettel az európai múlt, európai morál, európai kultúra ellen, melybõl õ ki van tagadva, ezer arccal, millió eszközzel tör Európa meghódítására. Fájdalmas gyengeségünk látva, kihasználva mindazt, ami bennünk hiba, s méginkább azt, ami bennünk emberileg nemes, leigázott bennünket, s felépítette itt európai hódításának elõbástyáját. Szabadságharc a mi antiszemitizmusunk, s az örök emberi jogok kétségbeesett segélykiáltása. Tízmillió proletárrá rabolt magyar fordul a világ proletárjaihoz a zsákmányoló faj zabolátlan étvágya ellen. Azok, akik a munkát tették a világ vallásává, azokat fogják-e ellenünk segíteni, akik minket fájdalmas, véres munkánk minden gyümölcsében megraboltak? Tízmillió magyar, akit lelkében megtapostak, kire egy idegenfaj erõszakolta a maga zsarnoki ideológiáját, ízléstelen ízlését, meghamisított, faji fegyverré torzított doktrínáit: ez a tízmillió magyar kiált a világ szabadgondolkodóihoz, segítsék õt élni, hogy földje az õ földje, vetése az õ termése, hogy munkája az õ kenyere le-gyen, s szabadjon védõpajzsot emelnie az orgyilkos tõr és a tolvaj kéz ellen. Tízmillió magyar követel igazságot Európát védõ nagytörténelmi munkájáért.
És egyet jó lesz meggondolnia Európának. Ma még sokan mosolyognak Nyugaton a zsidó imperializmus veszélyein. Pedig ez a veszély napról napra óriási arányokat ölt. És ennek az imperializmusnak a gyõzelme az európai múlt, az európai közös fejlõdés, az európai kultúra végsõ veszedelmét jelentené. A magyarságnak a múltban fájdalmas szent történelmi hivatá-sa volt, hogy Európa munkáját védje az ázsiai éhes törzsi ösztönök ellen. A mi antiszemitizmusunk ennek a történelmi munkának a folytatása, s így világtörténelmi munkát végeztünk vele az emberiség védelmére. Mi vagyunk a megmaszlagolt Európa föléledt életösztöne, a nagy sza-badságharc elõfutárai, hirdetõi egy tisztább jövõnek. Fogjunk össze mindnyájan az antiszemitizmusban, mint egy hazát teremtõ, Európát védõ, nagy, történelmi elhivatásban. Óh, higgyétek meg, hogy az emberiség leghõsiesebb s mártiriumosan legszebb megvalósulása ma: magyarnak lenni.