KÕVÁRI LÁSZLÓ

A FÁRA RÓTT TÖRTÉNELEM

Mikor belevágtam a téma utáni kutatatásba nem gondoltam, hogy ennyi ellentmondást találok, abban a botrányosan kis számú mûben, ami egyáltalán veszi a fáradságot, és soraiból néhányat szentel az egyik legõsibb kincsünk, a magyar rovásírás megismertetésére. Vizsgálódásaim alatt próbálok egy-két téveszmére rámutatni, bár nem veszem a bátorságot, hogy a nálam nagyobb szakmai múlttal rendelkezõket kioktassam, de lehet, hogy „lelkes amatõrként” olyan dolgokat veszek észre, amiket õk nem. Kívülállóként nem áll fenn annak a veszélye, hogy megfertõzzön valamiféle szakmai elfogultság. Nem fogom azt szajkózni, amivel tele van a szakirodalom.
Vágjunk is bele.
Rengeteg badarságot sikerült összeszednem. A sok szakbarbár ezt a témát sem hagyta érintetlenül. Sokszor a tudatlanság vet gátat elõre haladásnak. A tömérdek tévinformáció egy cseppet sem könnyítette meg a feladatomat. Ezeket nem sorolnám fel, mert akkor másról sem szólna ez az írás. Egy pár furcsaságot azért megemlítek. Egy régebbi kiadású Kéki-könyvben olvasva megdöbbenve tapasztaltam, hogy Kéki (Kéki Béla: Az írás története) szerint csak a magyarság egy részének (t. i. a székelyeknek) volt rovott írásuk. Ez szerintem már önmagában is kivitelezhetetlen, de azóta ez bebizonyosodott, hogy nem igaz. Tény, hogy a székely és a magyar rovásírás közt csak minimális különbség van, de van magyar rovásírás is.
Van azonban még egy dolog, amit nem tudok megkerülni. A székely rovásírást elsõként Kézai (Kézai Simon: Magyarok krónikája) említi, ahol egy fordítási hiba ad okot a vitára. Szerencsére László Gyulának (László Gyula: „Emlékezzünk régiekrõl” címû mûvében elemzi Kézai mûvét) egy másik fordítás került a kezébe, mint nekem, és egyértelmûen kijelenti, hogy azt a népet, akiktõl a székelyek az írásukat (t. i. a rovásírást) átvették, azt „blak”-nak hívják. Ki is tárgyalja, hogy ez a blak, egy Volga-menti türk nép, és nincs ebben semmi furcsa. Hozzáteszem a Túróczi-krónika is fára, botokra rótt szkíta betûkrõl ír, és még Kéki is elismeri, hogy a rótt abc nagy része feltûnõen hasonlít a türk betûkre. Bár õ belevegyíti a glagolita és a görög abc betûit is, ami szerintem badarság, hisz sem térben, sem pedig idõben nem összeegyeztethetõ a két írásmód kialakulása. De ez csak az én magánvéleményem. Mindenesetre furcsállom, hogy történészeink, nyelvészeink, stb. szerint ezt az igen bonyolult és kiemelkedõen összetett nyelvet úgy kapirgálták össze a szomszédoktól.
Azonban térjünk vissza a megpendített húrhoz.
Latint fordítani iszonyatosan nehéz. A népnevek fordítása sokszor botrányosra sikerül. De ez igaz a többi nyelvre, hiszen a torzítást még senkinek sem sikerült elkerülnie. Császár Mihállyal (õ fordította Kézai krónikáját) is ugyanez esett meg. Szinte látom magam elõtt, amint éppen a már említett „blak” szóhoz ér. Valószínûleg szegény nem történész, így ezzel õ semmit sem tudott kezdeni. Nyilván László Gyula már említett mûvét sem olvasta, ezért próbált valamit összehozni, amibõl egy bõdületes nagy ostobaság kerekedett ki. A „blak” népnevet ugyanis „vlach”-nak fordította. Feltehetõen azért, mert errõl már hallott. De ha visszatérünk Kékihez meglátjuk, hogyan tiporja sárba akaratlanul ezt a feltevést. Köztudomású, hogy a vlachok vagyis a románok ugyanúgy írástudatlanok voltak, mint a Balkán többi népe. Még az a csekély írásbeliség sem igaz, amit Kéki feltételez a románokról, hiszen az általa említett 1570-es kiadású román nyelvû latin betûs imádságoskönyvet az erdélyi szászok készítették, mert protestáns hitre akarták téríteni az oláhokat. Más téma, hogy ez nem sikerült, és így ez a pár könyv rendszeresen a történelemhamisítók malmára hajthatja a vizet. Szó sincs tehát róla, hogy a vegetatív szinten vergõdõ oláhoktól a székelyek bármit is átvettek volna, pláne nem az írást. Azoktól az oláhoktól, akik nem is tudtak írni, hiszen számukra alkotja meg Konstantin a cirill betûs írást, hogy legalább az legyen nekik. De nem használják, és ezért veszik át évszázadokkal késõbb a latin betûs írást. Ellentétben a magyarokkal. Akik közt ebben az idõben megdöbbentõen alacsony volt az analfabetizmus. Ha volt egyáltalán. Sajnos semmiféle információ nincs a birtokunkban a korabeli magyar írásbeliségrõl, hiszen mint már szó volt róla fákra, botokra rótták betûiket, és a fa nem a legtartósabb anyag. De evidens, hogy ezt kell használniuk, hiszen a magyarság a lovas kultúrkör része volt, és a könnyû anyagok sokkal nagyobb elõnyben voltak náluk. A papírt ugyebár Európa más részén sem ismerték, a kõtáblák meg nehezek. Dr. Padányi Viktor (Dr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria) összehasonlításában kiderül persze, hogy az európaiaknak nagy szükségük nem volt a papírra, hiszen a „civilizált” Európa 99%-a (!) volt írástudatlan a középkor hajnalán. Erre mondja az Padányi, hogy a lovas életforma az civilizációs forma, nem pedig civilizációs fok. Attól, hogy valamely civilizáció nem tud monumentális emlékeket hátrahagyni, még nem alacsonyabb rendû. A sírleletek tanúsítják, hogy a magyarok mindennapi használati tárgya volt a kés. A rovásíráshoz egy késen és egy darab fán kívül nem kell semmi. Történészeink állítják, hogy a Meotiszban (az Azovi-tenger partvidékén) élõ magyarság nagy része írástudó volt, nõkkel és gyerekekkel együtt. Míg Európában csak a papok tudtak írni. De a vidéki papság valahol ez alól is kivétel volt. Igaz ott az is közre játszik, hogy Nyugat-Európában egy mindenki számára vadidegen írás van „forgalomba”, míg a magyarok egy õsrégi írásformát használnak.
Sokan szeretnék bebizonyítani, hogy a magyar rovásírás olyan régi, hogy a sumér ékír-írással rokon, de ez eléggé vad ötletnek tûnik. Mindenesetre erre szakosodott történészek elég sok hasonlóságot vélnek feltételezni a két írásmód között. Ami persze még nem azt jelenti, hogy valamiféle rokonság lenne köztük, de érdemes megnézni például azt, hogy bár vannak jelek a magyar rovásírásban a magánhangzókra, nem mindig használják õket. Egyedül a zárt „e” hangnak nincs külön jele. Ez figyelhetõ meg az ékírásoknál, és a hieroglifírás is így épül fel. Igaz ezek az írások egyáltalán nem használnak magánhangzót, és ez nem is feltételezi azt, hogy valamiféle rokonság lenne az írásmódok közt, csak, mint érdekességet említettem meg.
A legérdekesebb az írás és a nyelv kapcsolata. Szerintem egy írás korát hûen meghatározza milyen rugalmasan kapcsolódik a nyelvhez. Hiszen volt idejük összeszokni, az írás alkalmazkodik a nyelv finomságaihoz. Van ideje kialakulni egy összetett jelrendszernek, amely utána minden hangot a helyére tesz, és megfelelõ jellel ellát. Vannak persze konzervatív nyelvek (pl.: angol, francia) ahol semmi hajlandóság nem mutatkozik a nyelv és az írás harmonikussá tételére, de ezek a nyelvek, és írásbeliségük nem is olyan régiek, mint azt hirdetik. A rovásírás és a magyar nyelv kapcsolata annyira harmonikus, hogy mondhatnánk az áttetszõ helyesírás tipikus esetének. Minden egyes hangra van külön jele. A latin betûkre való áttérés a magyarban botrányosra sikerült. Van olyan hangunk, amit a latin nem használ, és az is megkülönböztetõ, hogy egy betût mindig egy hanggal párosítunk.
A latin a lágyított hangjainkkal (az úgynevezett kettõs mássalhangzók: gy, ty, ny, ly), melyeknek a róvásírásban különálló jelei vannak, nem tudott mit kezdeni. Sokáig nem is volt jelölve, és ennek a nyelv látta kárát. Hosszú idõ telt el, míg a világon egyedül álló módon az „y”-t kezdték lágyításra használni. Ez a félmegoldás azóta is írásunk része.
Összegzésként megemlíthetjük, hogy a magyar rovásírással mostohán bánt az utókor, mert a történelem nem tartja fontosnak a lovas kultúrákat, hiszen semmit sem tud róluk. Nem alkottak monumentális épületeket, szobrokat, nem vésték gondolataikat elmozdíthatatlan gránittömbökbe, hanem fogták a késüket, és a három vagy négyoldalú fadarabokra, jobbról balra, mint az õsi írások többségben, rárótták gondolataikat. Ezek a fadarabok bizonyára egy darabig bírták a viszontagságokat, de nyílván, vagy gyújtósként, vagy más módon, de idõvel az enyészet útjára léptek. Sajnos ezért van az, hogy õseinkrõl csak idegen krónikások leírásából táplálkozhatunk. A rohanó, félig-meddig nomád életmód egyenes következménye ez. Erre jegyezte meg Padányi keserû iróniával, hogy a sokat használt kapubejáratból kipusztul a fû is, a keveset frekventált udvarsarokban viszont minden odadobált szemét megmarad. Ezért alakulhatott ki az a furcsa, ferde felfogás, hogy a nomád magyarok alacsonyabb szinten álltak, mint a már említett „agyonmûvelt” Európa. Szerintem ez nem így van, de sajnos ez megint az én magánvéleményem. Jó lenne, ha a történészek nem az „odadobált szemét”-tel foglalkoznának, bár tudom, hogy ez könnyebb, hanem végre idõt, és energiát szentelnének ennek a nagyszerû dolognak a megismerésére, amit úgy hívnak, hogy magyar rovásírás.
Végezetül értékeljük a helyzetet. Mint már korábban említettem ez nem valami rózsás. A sok szenny, ami papírra került, mint szakirodalom nem tesz jót a múltunk kutatásának. Igaz az egész világszemlélet kezd elferdülni. Az amerikanizálódás a múlt sárba tiprását részesíti elõnyben. Lassan az lesz, hogy nevetség tárgyát képezi az, akit érdekel a történelem. Szerencsére még vannak olyanok, akiket érdekelnek a múlt titkai, és szeretné megvilágítani a sötétséget.
Változatlanul értetlenkedek azon a tényen mely szerint az összes nép õstörténete kiszínezésén, felnagyításán fáradozik, kivéve a magyar. Megbotránkoztat a tudat, hogy milyen flegmán kezeljük több ezer éves múltunk elemeit. Nem értem miért kell azt hirdetni, hogy innen-onnan szedtük össze nyelvünket, írásunkat, kultúránkat, ráadásul olyan népektõl, akik bizonyíthatóan alacsonyabb szinten álltak, mint mi.
A rovásírás rendszere, és sokszínûsége bizonyíték rá, hogy nem mindenféle pásztornép ajándéka, hanem több ezer éves fejlõdés végkifejlete. Az õsi írások mind jobbról-balra haladtak, hisz rótták õket, így nem kellett félni az elkenéstõl, ami a festékes-tintás írással jelentkezõ probléma. Az írás anyaga változtatta meg az írás irányát, és ez is bizonyítja, hogy nem lehet sem glagolita, sem pedig görög betûk változata egyetlen jel sem, hiszen sokkal fiatalabbak ezek az abc-k, mint a rovás abc.
Szerintem nem átvételi helyeket kell keresni, hanem az átvétel irányát kellene megfordítani. Lehet, hogy istenkísértés, amit mondok, de ennyi erõvel lehet, hogy a glagolita, vagy akár a görög abc tartalmaz olyan betûket, amelyeket a rovás abc-bõl vettek át. Innen a hasonlóság.
A lovas civilizációkat a történelem nem tartja semmire. A történész határozza meg mi lesz történelem. A most már fejlettebb Nyugat-Európa úgy döntött, hogy az õ kultúrája mindig is fejlettebb volt, mint a keleti kultúrák, így hiába is erõlködünk. Õsi abc-nk eldobásával tettünk egy lépést a teljes lenézés felé. A félmegoldásokkal teletûzdelt latin abc-s átirat erõsen megkoptatta a magyar nyelvet. Remélhetõleg az újra fellángoló hagyományápolás nem engedi meg, hogy teljesen elfelejtsük a múltunkat. Nem szabad semmibe vennünk népünk több ezer éves múltját, mert amelyik nép elfelejti a történelmét, azt a népet elfelejti a történelem.